• Hamu és Gyémánt, 2003. tél
  • Szerző: Varga Bálint


hamuMottó: „Azért megint csak Philip Marlowe-t okolhatjuk,
ha a szakmánk izgalmasnak vagy jól fizetőnek tűnik.”
Miké Courtney angol magándetektív

Gyilkossági ügynél alább nem adják. Ha a megbízó egy harmincas, gyönyörű és titokzatos nő, akkor akár ingyen is dolgoznak. Persze azért, hogy a tarkóra hátratolt kalapot lazán a sarokba dobva a cigarettát kipöccintsék az ablakon, a gintonicos poharat lerakják, majd ágyba bújjanak a rejtélyes vörös hajú szépséggel, aki akkora bajban van, amekkorát a magánnyomozó még nem látott. A csábítás miatt az őrjöngő férj vagy lelkes szerető minimum pépesre akarja verni, de szíve szerint ott helyben agyonlőné.


A kalap visszakerül, a cigaretta meggyullad, az ököl lendül, a magándetektív pedig csak nyomoz tovább, hogy ezt az ügyet (is) megoldja.
A könyvekben. A filmeken. A képregényekben.
A valóság ettől nem is járhat messzebb.

Arséne Lupin, Hercule Poirot, Miss Marple, Sherlock Holmes - a lista oldalakon keresztül folytatható. Akár fő-, akár mellékállásban, mindannyian magándetektívek. Elkötelezett ellenségei a bűnnek, többségük előbb kérdez, és csak azután üt, javarészük gondolkodik is, nem hétköznapi módon. Titkokat lepleznek le, megátalkodott bűnösöket üldöznek, rendet és igazságot hoznak a kaotikus és bűnnel átitatott világba. Teszik a dolgukat, mindig úgy, ahogy helyesnek érzik - hol fegyverrel kezükben, hol nem. Ők ebben utaznak.

A mindennapok magándetektívjei ezzel szemben információval kereskednek. Eltűnőfélben lévő cégeket térképeznek fel, csalfa férjeket (és feleségeket) lepleznek le, vezető beosztású alkalmazottakról készítenek környezettanulmányokat. Számítógép előtt, vagy egy mikrobusz lesötétített ablakai mögül figyelnek, akár hetekig. Még ha viselnek is fegyvert, baj esetén ritkán rántják elő: inkább hívják a 112-t, a 911-et, a rendőrséget. Persze, ez nem volt mindig így...

Az első magándetektív

Az első írásos feljegyzés ugyan 1534-ből származik, amelyben nyomozással kapcsolatos tevékenységet jegyeztek le a szorgos történetírók, az első magándetektívre mégis majdnem még háromszáz évet kellett várni. Igaz, hogy Angliában már az 1700-as évek végén megjelentek az első olyan, alapvetően csoportokba szerveződött úriemberek, akik polgártársaik - és persze a tehetősebb kereskedők - biztonságát és üzleti érdekeit vigyázták, mégis egy hosszú és kimerítő bűnlajstrommal rendelkező francia volt az, aki minden joggal hirdethette: én vagyok az első magándetektív.

VidocqEugene Francois Vidocq kanyargós úton jutott el a törvény szolgálatához. Nem pazarolta ifjú éveit: 16 évesen már halálos kimenetelű párbajt vívott. Ettől kezdve 18 éven keresztül bujkált a törvény elől. A legenda szerint haláláig nem múlt el év, hogy párbajban ne ölt volna meg valakit. Ez persze nem volt olyan nagy bűn, de a pénz- és okirat-hamisítás igen. Vidocq menekült megállás nélkül. Amikor elkapták és börtönbe zárták, pillanatok alatt meglépett. Egy idő után azonban már sem Franciaországban, sem a Németalföldön nem volt biztonságban, ezért tengerre szállt, hogy angol hajókat fosszon ki társaival, és csempésszen mindenféle földi jókat. Egyik szökése után nyolc év kényszermunkára ítélték, amelyből kerek nyolc napot le is töltött. Az ezt követő évek rejtőzködéssel teltek. Lassan elege lett a törvényenkívüliségből, hisz nem karrierbűnöző volt, csak egyszer véletlenül rálépett a rossz útra, s akit egyszer bűnözőként bélyegeztek meg, az általában akként is halt meg.

Vidocq azonban nem így akarta végezni. 1809 májusában besétált a párizsi prefektúra bűnügyi osztályának fejéhez, feladta magát, és munkát kért - rendőrségi besúgóként. Merthogy nála jobban senki nem ismeri a bűnözőket és módszereiket. Hadd álljon a tisztességes oldalra, kérte Monsieur Henryt, aki örült a megkeresésnek, de ragaszkodott hozzá, hogy Vidocq rója le a tartozását a társadalom felé. Vidocq ekkor megkérdezte: ha most bilincsbe verve elviszik a börtönbe és ő megszökik, majd visszajön, akkor azzal bizonyította-e, hogy szándékai tisztességesek? A rendőr bólintott. Vidocqot elvezették. Pár óra múlva besétált Monsieur Henry irodájába, és kezdetét vette egy páratlan karrier.

A legendás pandúr

Első megbízatása során rögvest 20 hónapra egy börtönbe küldték, hogy információt gyűjtsön. Vidocq remekül teljesített, majd „kiszabadulása” után már az utcákon dolgozott. Egyre eredményesebb lett, egyre több bűnözőt kapott el, egyre kifinomultabbak lettek a módszerei melyek közt az álruhák nagy szerepet játszottak. Vidocq valóban géniusza volt az álcázásnak és a követésnek: ismerte Párizst és lakóit, mint a tenyerét. Sikerein felbuzdulva azzal az ötlettel állt elő, hogy létre kellene hozni egy „biztonsági szolgálatot”. Javaslatát örömmel fogadták felettesei, s megalakult a híres Brigade de Sureté, a Biztonsági Szolgálat. A civil ruhás nyomozók legfőbb feladata az volt, hogy tartsák szemmel a bűnözőket. Vidocq pontosan tudta, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr: ő volt az élő példa. Ezért a Sureté teljes állománya ex-bűnözőkből állt, és elképesztő hatásfokkal dolgozott. (Ezzel a lépésével olyan hagyományt teremtett, amelyet többek közt később Allan Pinkerton is előszeretettel alkalmazott.)

Párizs sokkal biztonságosabbá vált: Vidocq és csapata 1817-ben 811 letartóztatást foganatosított, főleg tolvajokat, hamisítókat és merénylőket kaptak el. Vidocq lassan a kontinens egyik ünnepelt alakja lett, legendák terjedtek róla nemcsak Európában, hanem Amerikában is, ahol egy fiatal író, Edgar Allan Poe is hallott róla, nem utolsósorban az 1828-ban megjelentetett emlékiratai révén. A bűnözők egy része pedig már neve hallatán elhúzta a csíkot Párizsból.

A krimik ihletője

A rendőrségi munka olyannyira jól ment, hogy a mesteri bűnüldöző alkalmanként magánszemélyektől is elfogadott megbízásokat. Míg pozíciója Napóleon és XVIII. Lajos alatt egyformán biztos volt, X. Károly rezsimje idején már nem mentek valami jól a dolgok: Monsieur Henryt eltávolították, és az utóda szemét nagyon csípte Vidocq sikere és hírneve. A rettenthetetlen detektív ugyanis megvesztegethetetlen és igazságos rendőr hírében állt, akinek kitartásával csak tudása és tapasztalata vehette fel a versenyt. A monarchia gépezete beindult, és 1832-ben koholt vádak alapján bíróság elé állították. Ugyan felmentették, de büszkesége nehezen viselte a történteket, ezért beadta lemondását.

Vidocq ekkor hátat fordított a bűn fővárosának. Vidékre költözött, ahol vett egy papírmalmot, és többek között feltalálta a nem hamisítható papírt. De ebbe beleunt, és úgy döntött, hogy hatalmas tapasztalatát a közjó szolgálatába állítja. 1832-ben megalapította hát a Le Bureau de Renseignements elnevezésű irodát, a világ első magán detektívügynökségét. Munkatársai szintén volt bűnözőkből kerültek ki, akik minden alvilági trükköt ismertek. Vidocq pedig minden fortélyát ismerte a bűnözők elfogásának. De nem csak ezt. Kidolgozta, hogyan kell azonosítani őket. A világon elsőként ő vett gipszmintát cipőnyomokról, ő alkalmazott először ballisztikai vizsgálatot, de ami még ezeknél is fontosabb: a bűnözőkről részletes és naprakész adatbázist állított össze, amelyben nemcsak fizikai jellemzőiket részletezte, hanem módszereiket is feljegyezte. Az adatbázis alapjait már a Sureté kötelékében eltöltött idő alatt lefektette, de magánzóként tökéletesítette. Párizs összes ismert csalójáról, hamisítójáról, svindleréről naprakész információi voltak, ami igencsak hasznosnak bizonyult, hisz ügyei túlnyomó részét ilyenek tették ki.

1843-ban a rendőrség ismét féltékeny lett rá. Érthető módon, hisz maguk a rendőrök is a nagy Vidocqhoz fordultak, ha valamilyen - főként pénzügyi - bűncselekmény áldozataivá váltak. A korrupt és gyenge Sureté egykori legendás alakja ellen fordult. Gyatra módon tőrbe csalták, s lelkesen örvendeztek, amikor az elsőfokú bíróság húsz évre ítélte Vidocqot. A másodfok nem dőlt be a gyenge bizonyítékoknak, és felmentette Vidocqot, aki 1857-ben halt meg. Élete utolsó éveiben egyre-másra írta regényeit, amelyekről ma már sokan feltételezik, hogy Balzac keze és tolla is benne volt, ahogy Victor Hugo is bevallottan Vidocqot vette alapul Jean Valjean alakjához. A könyvek elképesztő sikert arattak, főként Angliában, ahol sorra állították színpadra az átdolgozásokat. A könyvek és a színdarabok eljutottak Amerikába is, ahol 1841-ben Poe megírta a Morgue utca kettős gyilkosság című novelláját, főszerepben Daupinnal, akit a szerző Eugene Vidocq-ról mintázott. A könyvek és színdarabok alig vesztettek népszerűségükből, így Arthur Conan Doyle már gyerekkorában összeakadhatott Vidocq alakjával és tetteivel, hogy aztán 1879-ben megjelenjék első írása, Sherlock Holmes-szal a főszerepben. Ez volt az a pillanat az 1800-as évek vége felé, amikor a fikcionális magándetektív alakja a krimivel együtt megszületett.

Pinkerton és a hordók

Allan Pinkerton neve idestova 150 éve egybeforrt a magándetektív kifejezéssel. Ha azonban 1846-ban máshol keres hordóihoz alapanyagot, és nem Chicagótól 60 kilométerre, a Fox-folyón, akkor talán még kiváló hordókészítőként sem emlékezne rá a világ. Pinkerton Glasgow-ban született, apja rendőr volt, aki korán meghalt, így a kamasznak dolgoznia kellett iskola helyett, és a munkahelyén az ember ugye csak bajba kerülhet. Pinkerton tagja lett egy forradalmi csoportnak, amely olyan hangosan kritizálta a kormányt, hogy a 22 éves fiatalembernek újdonsült feleségével hajóra kellett szállnia, amely eredetileg Kanada felé tartott, de útközben hatalmas viharba kerültek. Ugyan valóban Kanadánál értek partot, de Pinkerton - látva az ellenséges bennszülötteket, és hallva egy Chicago nevű, gyorsan fejlődő városról - inkább Amerika felé vette az irányt.

Mivel tanult szakmája kádár volt, ezért gyorsan talált munkát. Skót létére nem volt nehéz takarékoskodnia, így hamar összejött a pénz a saját vállalkozáshoz. Dundee-ba költözött, ahol nem győzött elég hordót gyártani, hisz az áruszállítás fő eszköze a folyami hajózás volt, ott meg hordókat használtak. Az üzlet istenien ment. Nem utolsósorban azért, mert Pinkerton fölöslegesnek látott olyasmire költeni, amit maga is beszerezhetett.

Dundee a Fox-folyó partján feküdt, a várossal szemben egy sziget, amelyen csupa remek alapanyagot talált Pinkerton. Egy este csónakba ült, és segítőivel átevezett. Éles szemmel a kádár azonnal észrevette, hogy a lakatlannak tűnő szigeten bizony emberi tartózkodás nyomai látszanak. Eszébe jutott a hónapok óta működő, hamisított pénzzel üzérkedő bűnbanda, amelynek a seriff nem tudott nyomára bukkanni. Felfedezését megosztotta a seriffel, és a szigeten rejtőzködő banda egy hét múlva őrizetben volt. Dundee városi tanácsa annyira megörült Pinkerton szemfülességének, hogy megbízták: derítse ki, ki áll a háttérben. Pinkerton így is tett, a vezért lefülelték, s Pinkerton pár hónap múlva ismét Chicagóban találta magát. Egyike volt a harmincezres város nyugalmára vigyázó 12 rendőrnek.

Az elnök embere

Pinkerton és LincolnDe nem sokáig. Hamarosan ő lett a város első detektívje. Szinte szó szerint ugyanazokat a jelzőket használták vele kapcsolatban, mint Vidocqnál. Megvesztegethetetlen, ravasz, becsületes, bátor. Ő azonban - Vidocqkal ellentétben - nem maradt sokáig rendőr. Ott volt a család, a sok éhes száj, és a magánszektor már akkor is jobban fizetett. Hamarosan több megbízója is akadt, köztük a Rock Island and Illionois Central Railroad, amelynek jogi képviseletét egy agilis ügyvéd látta el, bizonyos Abraham Lincoln...

Pinkertonnak megvoltak az első ügyfelei, ideje volt hát irodát nyitni. 1850-ben Chicago szívében, a 151 Fifth Avenue alatt megnyílt a Pinkerton's National Detective Agency. Amerika első magándetektívje gyorsan és hatékonyan derítette fel a vasúttársaságoknál elkövetett lopások felelőseit, híre pedig bejárta az országot. Pinkerton dolga könnyű volt: nem mindenhol voltak rendőrök, s ha voltak is, inkább pénzt fogadtak el a bűnözőktől, semmint üldözték őket. Allan megtervezte az ügynökség logóját, s kitalálta jelszavát: „We Never Sleep”, azaz „Soha nem alszunk”. Pinkerton nyomozóinak száma gyorsan nőtt, és szinte mindegyikük ex-bűnöző volt. Amerika Pinkerton ügynökségétől volt hangos. 1856-ban szokatlan lépésre szánta el magát: felvett egy fiatal nőt, Kate Warne-t detektívnek. Pinkerton tudta: a nők sokkal élesebb szemű megfigyelők, lelkiismeretesebbek, és olyan helyekre is be tudnak férkőzni, ahova férfiak soha. Miközben az ügynökség továbbra is sikeresen oldotta meg a vasúttársaságok lopási ügyeit, Pinkerton lépést tartott a modern időkkel. Az egész országot behálózó ügynökhálózatot épített ki, a kommunikációhoz telegráfot használt, fegyver- és egyéb szakértőket vett igénybe, hogy emberei tökéletesen felkészültek legyenek.

Ennek a felkészültségnek köszönhette a frissen megválasztott, de még be nem iktatott elnök, Abraham Lincoln az életét. Pinkerton emberei ugyanis megneszelték, hogy a déliek egy renegát csoportja Baltimore-ban meg akarja gyilkolni Lincolnt. Pinkerton azonnal Philadelphiába utazott az elnökhöz, akinél kihallgatást kért. Régi ismerősként köszöntötték egymást, de amikor Pinkerton elmagyarázta, miért jött, Lincoln arcáról lefagyott a mosoly. Pinkerton másnap este lefüggönyözött kocsiban kísérte Lincolnt Harrisburgben az állomásra, ahol különvonat várta az elnököt.

Lincoln annyira hálás volt Pinkertonnak, hogy a polgárháború kitörésekor megbízta: szervezzen titkosszolgálatot Washingtonban. A főváros hemzsegett a déli kémektől, Pinkerton alig győzte lebuktatni őket. Egyik fő segítője Kate Warne volt, akinek fél Washington a lábai előtt hevert: lelkes, fiatal déli rabszolgatartók alig várták, hogy megosszák titkaikat az igéző nővel. Ám a nyomozó itt is a szakmai féltékenység áldozata lett: a titkosszolgálatot kivették a kezéből. Lincoln a háborúval volt elfoglalva, így nem foglalkozott érdemben az üggyel.

Butch Cassidy nyomában

PinkertonPinkerton visszatért eredeti szakmájához, és folytatta, ahol abbahagyta. Munkájára hatalmas igény volt: mivel sok, főleg nyugati terület még nem volt az Unió tagja, ezért nem létezett semmiféle szövetségi szintű rendfenntartó erő. Senkinek nem volt joga a vonatrablók után eredni, a marhatolvajokat rács mögé juttatni, nagy területekre átnyúló rablási, lopási ügyekben nyomozni. A vasúttársaságok és az erőre kapó, vészes gyorsasággal növekvő bányavállalatok Pinkertonhoz fordultak, hogy szerezze vissza a pénzüket. S ha már arra jár, kapja is el a gonosztevőket, és adja át őket a helyi rendfenntartó erőknek.

Pinkerton a vákuumot hihetetlen ráérzéssél töltötte be. Nemcsak használta, hanem továbbfejlesztette a Vidocq-féle nyilvántartási rendszert. Ő készített elsőként a bűnözőkről fotókat, amelyeket dossziékba rendezve iktatott a nyilvántartásában. Külön emberei olvasták az ország összes napilapját, kivágva a bűnesetekről szóló beszámolókat. Pinkerton rendszerét az Unióba belépő összes állam - és persze a már bennlévők is - átvette. Sőt, nemcsak ezt, hanem azt is, ahogy ügynökségét szervezte és működtette. A Pinkerton Ügynökség emberei gyakran tartottak előadásokat a frissen szerveződő rendőri egységeknek. Pinkerton eközben szép sorjában iktatta ki a Vadnyugat összes nagy figuráját: Jesse Jamest és testvérét, Ben Kilpatricket, Lonny Logant és társaikat. Pinkerton emberei üldözték Butch Cassidyt és a Sundance Kölyköt végig Amerikán, ahogy az az azonos című filmben látható volt. A Robert Redford és Paul Newman alakította gengszterek végül valóban Bolíviában találtak időleges menedéket; Pinkertonéknak elég volt tudni, hogy már nincsenek Amerikában.

Amikor Pinkerton 1884-ben meghalt, neve a magándetektív szinonimájává vált. Ebben nem kis szerepet játszottak tényregényei, amelyekben - Vidocqhoz hasonlóan - részletesen beszámolt ügyeiről. Nem mellékesen megírta a magándetektívek meghatározását is: „Egy magánnyomozónak minden cselekedetével az ügyet kell szolgálnia, amelyhez végig hűnek kell maradnia. A magánnyomozó kemény, bátor, nem riad vissza a munkától, hisz csak egyvalami lebeg a szeme előtt: az ügy.” Pinkerton szavait komolyan vették. A regényírók.

Csalóka aranykor

A kalandokra éhes nagyvárosi közönség falta a modern detektívregényeket. A kemény és szilárd morális alapokon nyugvó magándetektívet Dashiell Hammett teremtette meg, aki maga is Pinkertonnyomozó volt. Hammett-et sokan követték a sorban. Raymond Chandler, Ross MacDonald és Lawrence Block révén önálló műfaj született, amelynek már akkor sem volt túl sok köze a valódi magándetektívekhez, amikor Hammett megírta A máltai sólymot. Míg ők Pinkerton szavait követve írták és írják remekebbnél remekebb regényeiket, amelyeket annak rendje és módja szerint meg is filmesítettek, a valóság vett egy éles jobbkanyart. Pinkertonék speciális, államokon átnyúló szakértelmére már nem volt szükség, hisz 1908-ban megalapították az FBI elődjét, amely szövetségi szinten nyomozott. A magándetektívek, a valódiak, lassan elfoglalták a helyüket a szakmában is, az igazságszolgáltatásban és a társadalomban is. Beépültek a magánszférába, és csak olyan ügyekkel kezdtek el foglalkozni, amelyek nem tartoztak az igazságszolgáltatás hatáskörébe: biztosítási csalások, házastársi hűtlenség, eltűnt személyek, háttérinformációk, jövedelmi és vagyoni viszonyok feltérképezése. A Pinkerton mára internacionális vállalattá vált, amely biztonságtechnikával foglalkozik, épületek őrzésével, és persze magánnyomozással. Európában is sorra jelentek meg a magándetektívek, de helyük és szerepük sokkal kisebb, mint Amerikában, ahol mind a mai napig fontos és jól szabályozott helyük van.

A Mítosz szürke hétköznapjai

Az Egyesült Államokban ma hivatalosan közel 13.000 magánnyomozó dolgozik, túlnyomó részük egyedül, és itt ki is merül a hasonlóság, mondjuk Philip Marlowe-val. Nem keresnek rosszul, de jól sem: átlagos jövedelmük körülbelül évi 26.000 dollár.

„Általánosságban fogalmazva a magándetektívet azért bérlik fel, hogy információkat gyűjtsön személy(ek) kilétéről, szokásairól, életviteléről, hollétéről, kapcsolatairól, cselekedeteiről, reputációjáról, illetve személyiségéről. A magánnyomozó nyomozhat még bírósági tanúk szavahihetőségét illetően, eltűnt személyek ügyében, elveszett vagy ellopott tulajdon felderítésében, illetve tűzesetek, rágalmazási perek és egyéb, veszteséggel együtt járó ügyek okainak felderítésében és a felelős megtalálásában” - szól az amerikai Munkaügyi Minisztérium definíciója.

A valóság többé-kevésbé tényleg ez, és nem a könyvek, filmek világa. A magándetektívek - érthető módon - nem is kicsit neheztelnek a fikcióra.
- Tom Selleck az egyetlen magánnyomozó, aki egy piros Ferrariból volt képes követni valakit, de azt is csak hetente egyszer 50 percig... - mondja Dan Phillips, a texasi San Antonióban működő Mission Investigations vezetője. - Egyetlen közös dolog van köztünk és a regénybeli magándetektívek között: nincs jövedelmünk. Legtöbben egyedül dolgozunk, nem futja szexi titkárnőre. A regénybeli detektívek soha nem mennek vécére megfigyelés közben. Soha. Mi meg ott ülünk a kocsiban, kezünk ügyében egy üdítős üveggel - meséli Mike Courtney, aki pedig az angliai Sandyben dolgozik.

Akkor legalább veszélyes, vagy ha az nem, akkor izgalmas magánnyomozónak lenni, nem...?
- Abszolút nem veszélyes szakma a mienk - mondja Perry Myers, a chicagói MSI Detective Services első embere. - A taxisofőröké és a pizzafutároké sokkal veszélyesebb.

A helyettes seriff és a pizzafutár

A legtöbb amerikai és angol magándetektív szintén ex-rendőr, bár szép számmal akad közöttük olyan is, aki valamelyik titkosszolgálatnál kezdte. Skipp Porteous is kacskaringós úton jutott el odáig, hogy Manhattanben, az Empire State Buildingben megnyissa nyomozóirodáját: - Én gyerekkorom óta rendőr akartam lenni, de soha nem szerettem az egyenruhát. A 60-as években Kaliforniában kezdtem el dolgozni: olyanok után nyomoztam, akik nem fizették ki a közüzemi számláikat és eltűntek. A 70-es években helyettes seriff lettem és egy kábítószer-kereskedő bandába beépülve buktattam le őket. Aztán oknyomozó újságíró voltam 17 évig: jobboldali csoportok és egyének után nyomoztam. A Sherlock Investigationst 1995-ben alapítottam, először mellékállásban. Két éve már főállásban csinálom. Nagyon szeretem, hogy a magam ura vagyok, nincs főnököm, és azt csinálok, amit akarok. Az ügynökségem kicsi: rajtam kívül két nő és egy férfi detektív dolgozik itt. Egyikőjük spanyol származású, így már ilyen ügyeket is tudunk vállalni. Hetente kb. 10 új ügyem van, azaz évente durván 500.

A rendőrségi, nyomozói tapasztalat gyakran nem elég ahhoz, hogy jó magándetektív legyen az emberből. Chris a kalifornia Santa Cruzban dolgozik, és nem szeretné, ha teljes neve napvilágot látna...
- A címünk nem publíkus, mert attól tartunk, hogy egy féltékeny férj, feleség vagy egy biztosítási csalás elkövetője megtalál minket. Gyakran nekünk támadtak, amikor a célszemélyt megfigyeltük, s ők bizony hajlamosak az erőszakra. Amikor gyerek voltam - meséli -, sokat szórakoztam telefonon. Ez volt az egyik. A másik meg a pizzafutárság. Az első azt tanította meg nekem, hogy hogyan bánjak az emberekkel telefonon. A második meg azt, hogy bármilyen címet, utcát, házat megtaláljak. Őszintén hiszem azt, hogy egy híd alatt lakó csövesből jobb magánnyomozó lesz, mint egy ex-rendőrből.

Anthony J. Passanisi San Franciscóból szintén így gondolja, bár ő más okból.
- Az ex-zsaruk nem tudják felvenni a ritmust, nem értik, miről szól ez a szakma. A megfigyelést a mikrobusz hátuljából végezzük, elsötétített ablakok mögül. A legtöbb ex-zsaru szeret az első ülésen ülni, lehúzott ablak mellett, újsággal a kezében. Nálam ilyen nincs. Arról nem is beszélve, hogy tapasztalatom szerint az íráskézségükkel komoly bajok vannak, pedig a mi szakmánkban erre nagy szükség van.

A védelem tanúi

Amerikában nincsen egységes, a magándetektívek jogállását szabályozó szövetségi színtű törvény.
- Hat államban egyáltalán nem szabályozták törvényileg a tevékenységüket; itt bárki lehet magándetektív - meséli a dallasi Gil Wilson. - Texasban például hároméves nyomozói gyakorlat szükségeltetik, büntetlen előélet és egy 200 kérdésből álló teszt kitöltése. A magándetektív olyan nyomozómunkát végez, amely kívül esik az igazságszolgáltatás hatáskörén. A magánnyomozó is egyszerű állampolgár: nincs joga letartóztatni vagy fegyvert használni, hacsak nem testőrként vagy fejvadászként dolgozik. Hogy nyersen fogalmazzak: nekünk jogunk van emberek után „kémkedni” egészen addig, míg valamilyen törvényt nem sértünk. Használhatunk fényképezőgépeket és videokamerákat, de poloskát nem: azt csak rendőrök vagy szövetségi ügynökök helyezhetnek el bírósági felhatalmazás alapján. Az információt azonban meg kell szereznem. Vannak-e informátoraim? Igen. Félrevezetek néha embereket? Igen. Fizetek néha az információért? Igen. Helyezek el poloskákat? Nem. Az Texasban törvényellenes.

Ugyan Amerikában sincsenek különleges jogosítványai egy magándetektívnek, a szövetségi törvények azért mégis adnak kiskapukat.
- Alapvetően mi sem tehetünk többet, mint egy átlagpolgár - magyarázza az új-mexikói Bill Elliott, az Elliott & Associates vezetője. - Némi mozgásterünk mégis van. Az amerikai kormány az elmúlt 10 évben számos olyan törvényt fogadott el, amelyek extra jogosítványokat adnak a magánnyomozóknak. Például azóta csak az igazságszolgáltatás képviselői és magándetektívek férhetnek hozzá a gépkocsi-nyilvántartáshoz. Ugyan banki adatokhoz továbbra sem férhetünk hozzá, de gyerektartási ügyekben megvizsgálhatjuk a célszemély bankszámláit. Ezen kívül számos olyan adatbázis van, amelyek csak a magándetektívek előtt nyitott, de ezek nem állami, hanem üzleti alapon működtetett adatbankok.

A Gil Wilsonhoz hasonló magányos farkasok remekül elboldogulnak egyedül az ügyeikkel, amelyek jó része biztosítási csalás, házastársi hűtlenség, eltűnt személyek felkutatása és háttérinformációk gyűjtése. Chris Santa Cruzból például egyáltalán nem vállal gyilkossági ügyet.
- Ügyeink 90%-a biztosítási csalás vagy házastársi hűtlenség. Merem állítani, hogy a magándetektívek 99%-a szintén kizárólag ilyen ügyekkel foglalkozik. Ötévente egyszer, ha megkeresnek egy gyilkossági ügyben, de nem vállalom el, mert az teljes embert kíván, arra pedig nincs kapacitásunk. Még ha igent is mondanék, nem tudnák megfizetni. Az alapóradíjam 65 dollár, plusz költségek. Az legalább 600 dollár egy napra, azaz 3000 dollár egy hétre. Sajnos, nagyon kevesen tudnák ezt megengedni maguknak.

Néhány közülük azonban mégis büntetőügyekre szakosodott, így Gil Wilson is.
- A legtöbb ügyem büntetőügy. A vádlott ügyvédjének dolgozom. A bűncselekmény pedig általában gyilkosság, kábítószerkereskedelem, testi sértés, rablás és engedély nélküli fegyverviselés. Először a börtönben kihallgatom a vádlottat. Meghallhatom az ő verzióját, majd átolvasom a nyomozati anyagot. Összeállítom a lehetséges tanúk és egyéb bizonyítékok listáját, amelyek többnyire az ellenérdekelt félre vonatkozó orvosi papírok és korábbi bírósági ügyek iratai. Ekkor a bíróságról elhozom a kapcsolódó idézéseket, majd a saját adatbázisaimban kutatok tovább. Amikor ezzel megvagyok, útra kelek és felhajtom a lehetséges tanúkat, és ha szükséges átadom nekik az idézéseket a bírósági tárgyalásra. Miután végeztem a nyomozással, szóban és írásban is beszámolok az ügyvédnek. Szeretem az ilyen ügyeket, mert sok tanút kell kihallgatni, ami rendkívül érdekes.

Ketyerék és ingyen ebédek

A nyomozás tehát először a számítógép előtt kezdődik, aztán jöhet a lábmunka.
- Nekem mindenféle ketyerém van - mondja a texasi Dan Phillips -, ami lehetővé teszi, hogy egyszerre legyek megfigyelésen, és használjam a számítógépem. A laptopomhoz vezeték nélküli kártyám van, így ülök a kocsiban, megfigyelem a célszemélyt és on-line kutatok.

A nyomozás során gyakran kapcsolatba kerülnek a rendőrséggel és kerületi ügyész hivatalával. A viszonyuk nem felhőtlen, de nem is ellenséges. - A rendőrséggel általában jó a kapcsolatom, mert sokan ex-zsaruk vagyunk - magyarázza a New York-i Skipp Porteous -, és ők is magánnyomozók akarnak lenni, ha nyugdíjba mennek 20 év aktív szolgálat után. Sokat dolgozom az FBI-jal. Értékelik a munkám, mert ha odamegyek egy üggyel hozzájuk, akkor nekik már alig kell nyomozniuk valamit, hisz én már mindent megcsináltam. Az új-mexikói Bill Elliott már árnyaltabban látja a helyzetet: - Néha együtt dolgozunk egy ügyön, néha meg egymással szemben állunk. A legtöbb rendőr és kerületi ügyész örül, ha egy büntetőügyben mi is benne vagyunk, mert biztosan akarják tudni: valóban az elkövető ül a vádlottak padján. Mindazonáltal van pár rendőr és ügyész, akik nem megfelelő módon végzik a munkájukat, őket csak az elmarasztaló ítélet érdekli, nem pedig az, hogy a valódi bűnös kerüljön rács mögé.

Az új-mexikói Pat Caristo elmondása szerint a magánnyomozók túlnyomó többsége nő, ami nem meglepő, hisz kiváló tulajdonságaikat már Allan Pinkerton is felismerte. Pat már a rendőrségnél is jobb volt férfi kollegáinál, így az sem különös, hogy ma egyetemen is oktat. Szerinte is nagyon fontos, hogy a magánnyomozó lelkiismeretesen végezze a munkáját, mert így a közösség is jobban elfogadja őket:
- Én hiszem azt, hogy ha részesei akarunk lenni a közösségnek, ahol élünk, akkor segítenünk kell őket. Én például 10 éve dolgozom egy ügyön: 1989. július 16-án meggyilkoltak egy 18 éves lányt, Kaitlyn Arquette-et. Teljesen ingyen nyomozok, mert a közösség és a családok nagyra értékelik a segítségemet.

Talán Gil Wilson az egyetlen, akinek még része lehetett egyfajta pozitív megkülönböztetésben azokban az időkben, amikor még nem voltak számítógépek, és a magándetektíveket egyfajta titokzatos légkör vette körül. Ám azoknak az időknek vége...
- Semmilyen kiváltságom nincs magándetektívként. A félárú vagy ingyen ebédek ideje lejárt. Megvillanthatom a jelvényem, nem fognak beengedni egy éjszakai lokálba belépő nélkül. Ha elkapnak gyorshajtásért, nekem is fizetnem kell. Na jó, ha ismerem a rendőrt, talán nem.

Magánnyomozás magyar módra

A rendezett amerikai viszonyokkal szemben a magyar magándetektívek helyzete sokkal kuszább és nehezebb. Ugyan a II. világháború előtt voltak „magán kutatók”, akiknek a helyzetét Ferenc József egykoron egy pátenssel rendezte, de soha nem jutottak érdemi szerephez, hiszen a két világháború között az éppen illetékes rezsim másodvonalbeli titkosrendőrségként használta őket. A kommunista diktatúra pedig rendszeridegennek minősítette őket, és frappánsan megoldotta a magándetektívek helyzetét: 1949-ben tokkal-vonóval betiltotta ezt a tevékenységet. Ez persze nem jelenti azt, hogy néhányan nem próbálkoztak, de a hatalom őket is bedarálta. A rendszerváltás enyhe késéssel jutott ahhoz, hogy a magánnyomozók helyzetét törvénnyel szabályozza. Itt is sikerült két legyet agyonverni egy csapásra: a magándetektíveket egy törvényben rendezték el a személy- és vagyonőrökkel. Ráadásul úgy, hogy semmiféle jogot nem kaptak, csak kötelezettségeket, azok közül is néhány nagyon „fájintosat”. Ennek ellenére sorra alakultak, majd buktak meg a különböző ügynökségek, hogy aztán mára alig féltucatnyian maradjanak a piacon, akik kizárólag ezzel foglalkoznak.

Bugyiügyek

Az egyik budapesti iroda, a Perfect Loyd napi ügyeit irányítja Sasvári Rudolf. Budai irodájuk egy csendes utcában áll, és olyannyira diszkréten intézik az ügyeiket, hogy még az utcában lakók sem tudnak az iroda létezéséről. Sasvári Rudolf a nemzetbiztonságiaknál dolgozott, így a megfigyelés neki a vérében van.
- Az irodának csak három állandó alkalmazottja van - mondja -, de egy hosszú listáról válogathatok operatívokat, akik főleg megfigyelés során szükségesek, legyen az mozgó- vagy pontfigyelés. Mivel minden üggyel valóban személyesen foglakozunk és minden ügy egyformán fontos, ezért nem vállaljuk túl magunkat. Az ügyek majdnem ugyanolyanok, mint Amerikában, bár egy komoly eltérés rögtön kiugrik. Magyar magándetektív elvétve nyomoz biztosítási csalás ügyében, ami tengerentúli kollegáik ügyeinek kb. 90%-át teszi ki. - Ügyfeleink egyenlő arányban jönnek az üzleti és magánszférából - magyarázza Sasvári Rudolf. - A magánszféra megbízásainak túlnyomó részét az ún. bugyiügyek teszik ki, amelyek alatt, ugye, a partnerhűséget értjük. Volt már teljes és mindenre kiterjedő nyomozásunk, de olyan is akadt, amikor egy szomszédos országban élő hölgy csak annyit akart tőlünk, hogy fényképezzük le azt a nőt, akivel a férje megcsalja. Mindent megkaptunk tőle: nevet, telefonszámot, címet. Tudni szerette volna, csinosabb-e nála a szerető. Az volt. Az üzleti megbízók pedig szintén kétféle ügyben fordulnak hozzánk. Egyfelől le akarják nyomoztatni üzleti partnerüket: megbízhatóság, pénzügyek, cégviszonyok. Másfelől pedig - és ez sokkal ritkább - megkérnek minket, hogy derítsük fel egy adósuk vagyoni viszonyait. Hangsúlyoznom kell: nem adósságbehajtásról van szó, hanem arról, hogy feltérképezzük az adós anyagi helyzetét, amelyet aztán átadunk ügyvéd megbízónknak. A többi az ő dolguk.

A Perfect Loyd a többi ügynökséghez hasonlóan a legmodernebb technikai és nyomozási eszközöket használja. Sasvári Rudolf, aki a szakma eleddig egyetlen magyar kézikönyvének, a Klasszikus magánnyomozástan című könyvnek a szerzője, igyekszik mindent az interneten, illetve telefonon keresztül elintézni, mert a terepmunka magában hordozza a lebukás veszélyét.
- Nekünk egyetlen dolog a fontos: az ügy - mondja szinte ugyanazt, amit Pinkerton fogalmazott meg. - Amennyire lehet, mi a háttérben maradunk, hisz ezzel szolgáljuk legjobban úgy a megbízó, mint a saját érdekeinket. Nyíltan soha nem gyűjtünk adatot, és csak akkor megyünk ki a terepre, amikor az íróasztal mögül már minden lehetséges információt összegyűjtöttünk.

„Megcsal a feleségem?”

A hét főállású alkalmazottat foglalkoztató Poliscope Detektív Iroda eddigi 1700 ügye szintén hasonló volt. Náluk ugyan jogszerű adósságkezelésből jóval több van, de ők is rengeteg bugyiügyben nyomoznak. Gyakran fordulnak hozzá más, személyes ügyekkel is, amelyek első ránézésre magyar sajátosságnak tűnnek.

- Egy 30 körüli lány azzal jött hozzánk -meséli Barabás Gábor, az ügynökség egyik vezetője -, hogy derítsük már ki, mivel foglalkozik friss udvarlója, mert feltűnően sok pénze van. De nyomoztatnak szülők gyerekek után: fogyaszt-e a csemete kábítószert, hol van, amikor „Elmentem!” felkiáltással kiviharzik az ajtón. Sokan csak egy kérdésre akarnak választ. Megcsal-e a feleségem/férjem? Mi pedig megválaszoljuk, helyzettől függően átlagban 2-300 ezer forintért. De a kapcsolat a rendőrséggel igencsak terhelt. Egy magándetektív ugyanis ma Magyarországon csak olyan adathoz juthat hozzá, amihez bárki más: csak annyit tehet, amennyit a megbízója tehetne. Így pedig nehéz.

A helyzetet még csak bonyolítja, hogy minden ügynökségnek ún. nyomozási naplót kell vezetnie, amelyben az összes megbízót fel kell tüntetni, és magát az ügyet is. A rendőrség pedig háromhavonta köteles ezeket a naplókat ellenőrizni.
- Egy magándetektívnek Magyarországon csak kötelességei vannak, jogai nem - mondja Barabás Gábor. - A kapcsolatunk a rendőrséggel teljesen egyoldalú. De nem csak velük. Eddig közel kétszáz esetben tettünkfeljelentést, mellékelve a komplett nyomozati anyagot. Eddig három bírósági ítélet született, de még soha senki nem köszönte meg a munkánkat.

Ki az a Philip Marlowe?

Így a magyar magándetektív pontosan azt teszi, amit kollegái Amerikában, Angliában, bárhol. Megszerzi, amire szüksége van. Úgy, ahogy bárki más: törvénytelenül. Nem kell félteni őket: egy országban, ahol minden eladó, csak a megfelelő árat kell kifizetni. Jobb híján ez a szakma sokkal gyakrabban fordul az ún. „sötét hírszerzés” eszközeihez, mint azt szeretné, de mivel az ügy - és a honorárium - mindennél fontosabb, ezért élnek a lehetőségeikkel. Megfigyelés közben pedig valóban a laptopjukon dolgoznak, olvasni alig marad idejük. A kérdésre, hogy milyen közös vonásokat lát mondjuk Philip Marlowe és egy valós magándetektív között, Chris a kalifornia Santa Cruzból így válaszolt:
- Mivel nem tudom, kiről beszél, ezért nem is tudok semmiféle hasonlóságról beszámolni...!


Mi mennyi?

Egy magyar magándetektív-ügynökség megfigyelési alapóradíja 10.000 forintnál kezdődik, azaz legalább annyira drága mulatság, mint Amerikában. Ott az óradíj 45-65 dollár, plusz költségek, amelyek magukban foglalják az adatbázisokban történő keresést és a megtett mérföld után fizetendő összeget, ami egyébként 45 cent. Eltűnt személy utáni nyomozásnál (amely az összes szövetségi államra kiterjed) az óradíj már 200 dollár. Egy személy társadalombiztosítási számának (amely a legfontosabb személyi azonosító az Egyesült Államokban) kiderítése 45 dollár, és ugyanennyibe kerül egy rendszám alapján történő tulajdonosazonosítás is.


„Az ügyek 90%-át általában sikeresen megoldom”

Pápay Gusztáv - a New York állambeli Port Jervisben csak Augustíne Papay, Jr.-ként ismert - magándetektív 13 éves korában került az USA-ba. Az NYPD tagjaként 1994-ben ment nyugdíjba, akkor váltotta ki a magánnyomozói engedélyt, azóta évente 50-60 ügye van. A szakmai körökben elismert magánnyomozó egyik rendkívül sikeres munkájáról a német ARD csatorna filmet is forgatott. Megbízói között akadnak magyar ügynökségek is. Magánnyomozó irodája alapvetően egyszemélyes: adott ügyekhez szokott csak kisegítőt hívni. De alapvetően egyedül szeret dolgozni.
- Amerikában az igazán jó magándetektív az, akinek a gyakorlata mellett nemcsak jó információforrásai vannak, hanem szigorúan betartja a törvényeket is. Akartak már megbízni olyan munkával - konkrétan egy volt FBI-ügynök -, ami sértette a törvényt. Mielőtt elvállalok egy munkát, mindig elgondolkozom: milyen törvénysértést kellene elkövetnem ahhoz, hogy megszerezzem a kellő információt. Az emberek jogait nem akarom megsérteni, mert én sem szeretném, ha valaki megsértené az én jogaimat. Ez nálunk alapvető szabály, és aki ezt áthágja, annak vállalnia kell a következményeket. Pápay Gusztávhoz sokféle üggyel fordulnak, s ő igyekszik eleget tenni a megbízóinak: - Gyilkossági ügyektől kezdve mindenféle apróbb és nagyobb bűncselekmény megoldásával foglalkozom, illetve sok polgári ügyem van, beleértve a válópereket is. Húszéves rendőri gyakorlata során megtanulta, hogy a legreménytelenebb üggyel is érdemes foglalkozni, bár... - A legreménytelenebb, ún. „hideg” ügyekben kevés a bizonyíték. Elhunytak a tanúk, vagy ha élnek is, nem akarnak vallomást tenni. Ilyen esetekben nem nagyon tudok konkrét eredményeket elérni, de akkor sem adom fel a harcot, mert tudom: a megbízónak fontos az erkölcsi támasz. Az ügyek 90%-át általában sikeresen megoldom.

Napjai ma már nem olyan eseményteliek, mint aktív szolgálata idején. - Nem hagyom, hogy az ügyek annyira lekössenek, hogy ne legyen magánéletem. Mivel én nyugdíjas vagyok, ezért nekem ez a foglalkozás tulajdonképpen hobbi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne felkészülve minden eshetőségre. Fegyverét ugyan utoljára 1980-ban használta egy rablási nyomozás során New Yorkban, ritkán indul el dolgozni védelem nélkül. - Van egy 38-as Smith&Wesson, egy 22-es Walther és egy lézerkeresővel felszerelt 9 mm-es Beretta. Ha például veszélyes környékre megyek dolgozni, akkor általában golyóálló mellényt veszek fel, és kettő, csőre töltött fegyvert viszek magammal.

De nemcsak fegyvert vagy golyóálló mellényt visel, hanem álruhát is ölt, - Volt már olyan feladatom is, amikor kócos barna parókát viseltem, bajuszt ás szakállt növesztettem, és piszkos, büdös ruhába öltözve egy barna papírzacskóval a kezemben a szemetes kukákat kutattam New Yorkban az 59. utcában, egy több napig tartó megfigyelés alatt. Persze a papírzacskóban videokamera volt elrejtve. A modern magánnyomozó szakemberek mind tudják, hogy az információszerzés egyik legfontosabb eszköze a titkos megfigyelés. A szakma alapvető szabályának tartjuk, hogy a megfigyelt célszemély semmilyen körülmények kőzött ne szerezzen tudomást a követésről. Mi viszont minden szemmel látható tevékenységet videokamerával és fényképezőgéppel rögzítünk. Ezeket a későbbiekben a bíróságon nyomozási bizonyítékként mutatjuk be.

És itt van a nagy különbség az európai és amerikai magándetektívek között: ott a magánnyomozó jelentését a bíróság bizonyítékként fogadja el. - Itt a magándetektív egy „kívülálló, illetve semleges, szakmailag képzett személy”. Ennek megfelelően a megfigyelésről készített jelentését a bíróság bizonyítékként elfogadja, szemben a megbízó vallomásával, aki értelemszerűen a saját érdekeit védi az ügyben, azaz nem kívülálló és nem semleges. Egy bírósági ügyben tehát azért fontos a magándetektív jelentése a megfigyelésről, mert bizonyítékként elfogadható, még akkor is, ha tudjuk: a detektív a megbízónak dolgozik. Ezért van az, hogy az amerikai ügyvédek gyakran javasolják az ügyfeleiknek, hogy alkalmazzanak egy magándetektívet...


Országok és szokások

Anglia azon országok egyike, ahol komolyan megjelentek a profi és félprofi magándetektívek. Ugyanakkor jogállásukat a mai napig semmilyen törvény nem szabályozza. Bár van egy nagyon erős szakmai tömörülésük, az Association of British Detectives, amely vasszigorral irányítja őket, az angol parlament az elmúlt közel másfél évszázadban nem látta szükségesnek foglalkozni velük.

Különös, de a volt Szovjetunióban nem voltak a magándetektívek betiltva, csak megtűrték őket. Az már a fantáziánkra van bízva, hogy akkoriban milyen ügyekkel és kik foglalkoztak. Az ő helyzetüket 1992-ben rendezték. A Moszkvában ma található kb. 4000 magánnyomozó jó része KGB-s vagy rendőr volt.

Német nyelvterületen kettős a helyzet. Míg Németországban nincs törvényi szabályozás, addig Ausztriában 1989-ben nagyon alaposan lefektették, mit tehet és mit nem egy magándetektív. Az osztrák mintát szeretnék a magyar magándetektívek is bevezettetni.

Publikációk

Keresés az oldalon